Az ICF kommunikációs csapatában való munkám során jutott eszembe, hogy érdekes és hasznos lenne interjút készíteni az ICF meghatározó, „régi” motorosaival, hogy jobban és más oldalukról is megismerjük őket. Elsők között gondoltam az idei ICF Coachkonferencián Elnöki díjjal elismert Annamarira, aki a szupervízorom volt, és szerencsére örömmel vállalta az interjúalany szerepét!

– Olvastam nemrégiben egy könyvet, az a címe, hogy Ne várd meg, amíg elvonul a vihar, tanulj meg táncolni az esőben! Ez adta az ötletet, hogy egy nem túl szokványos kérdéssel kezdjek: ha állat lennél, milyen állat volnál?

– Elsőre az jut eszembe, hogy ló szívesen lennék. Az asszociációm első pontja onnan jön, hogy még gimnazista koromban angol tagozatos voltam, és angolszász nevet kellett választanunk. Az Annamariból az Anne vagy a Mary adódott, és én a Maryt választottam. Az angoltanárom meg egyből rávágta, hogy Mary Lou, és azt én úgy értettem, hogy „ló”, szóval gimis korom óta cipelem ezt a ló képet és most is előjött, ahogy ezt kérdezted. Emellett sokszor dolgoztam már lovakkal, közel állnak hozzám – szerintem azért, mert nagyon érzékeny, okos állatok, nagyon fejlett a társadalmuk, fontos nekik a család, a kapcsolódások. A legnagyobb büntetés náluk, ha a kapcsolódásból ki vannak zárva, és emiatt nagyon megérintő nekem egy lóra gondolni. A tapasztalatokból, amikor lovakkal dolgoztam, nekem az a legnagyobb élmény, hogy ők egyáltalán nem ismerik a névjegykártyákat, hanem arra reagálnak, aki te vagy. Én is törekszem arra, hogy a munkám során úgy tudjak kapcsolódni, hogy ne azt nézzem, hogy kinek milyen a névjegykártyája, hanem a teljes lényemmel, az intuíciómmal tudjak ahhoz kapcsolódni, aki velem szemben ül.

– Van tapasztalatod a lovas coachinggal is?

– Igen, saját élményem is van, és csapatokat is vittem sokszor. Minden egyes alkalommal nagyon átütő élményeim voltak, s azoknak is, akiket vittem. Életre szóló élmények.

 

– Jaj, de izgalmas! Csak kicsit félek tőlük, olyan nagyok. De valószínűleg ezzel is lenne mit dolgozni…

– Ha teheted és vonz, akkor tényleg javaslom. Kovács Judit elképesztően zseniális ebben, nagyon-nagyon hiteles. Amikor legelőször dolgoztam lovakkal, én is tartottam tőle, de egyrészt tényleg csak a méretük nagy, mert semmilyen más dologban nem félelmetesek, nem bántanak, másrészt meg nagyon jó önismereti munka, hogy találkozz a saját félelmeddel. Én azt tettem a középpontba, hogy a ló arra fog reagálni, aki én vagyok, és merjem magamat adni – ez segített abban, hogy a fenntartásaimat félretegyem, s ettől föl is oldódtak a félelmeim.

 

– Egyébként is szereted kipróbálni magad olyasmiben, ami a coachinghoz kapcsolódik és kicsit extrémebb?

– Minden játékban, minden kísérletben benne vagyok. Persze jó kérdés, hogy mi az extremitás. Amit én már annak gondoltam és a professzionalitás határait súrolta, az az volt, amikor a Balatonon, fürdőruhában tartottuk a team coaching ülést. A délelőttöt megcsináltuk rendesen a teremben, a balatoni tréninghelyszínen, ebédeltünk, adtunk magunknak fél óra pancsolást és aztán valahogy úgy alakult. A csapatban egyébként is nagyon mély volt már a bizalmi szint, úgyhogy fürdőruhában, a nyugágyakon folytattuk. Talán nem extrém, de azért nem egy szokásos tréninghelyszín és imádtam minden percét!

 

– Ha választanod kellene egy kedvenc coaching helyszínt, mi lenne az?

– Igazából minden olyan helyszín kedvencem tud lenni, ami kint van a szabadban, kicsit közelebb a természethez, kicsit közelebb önmagunkhoz. Azt hiszem, ez is kapcsolódik ahhoz, hogy tegyük le a névjegykártyákat. Minden helyszínt kedvelek, ami elősegíti azt, hogy a pozíciót letegyék a résztvevők. Ha meg lehet segíteni valamivel, hogy hamarabb „levetkőzzön” az ember, s ez a lehető legkevésbé legyen fájdalmas és megterhelő, az nem olyan nagy baj. Mary Poppins nagy kedvencem és a „sugar coated pill” – nem muszáj, hogy keserű legyen, nem muszáj, hogy fájjon. Ha én coachként meg tudok tenni bármit azért, hogy könnyebben csússzon le a pirula, vagy bármilyen visszajelzés, akkor azt nagyon szívesen megteszem, vagy akár segítek a másiknak, hogy megtegye.

 

– Ez most nagyon meghatott. Igazán. Mert gyakran csak azt figyeljük, hogy mennyire lesz hasznára az ügyfélnek, amit mondunk vagy teszünk. Mennyire jó, hogy tulajdonképpen lehet úgy is hasznára, hogy nem fáj, mint egy „orrbacsűrés”.

– Aztán persze van, aki szereti az orrbacsűrést, meg van, amikor csak az hat. De ha lehet másképpen is, akkor miért ne!

 

MCC-ként még jársz coachhoz, szupervízorhoz, mentorhoz vagy „csak” az olvasás, a tréning a továbbképzés eszköze?

– Folyamatosan járok. Nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett szupervízióba, inkább azt mondanám, hogy alternatív szupervíziós módszereket is használok. Amikor beadtam az MCC-t, azt érzékeltem, hogy az utóbbi pár évben nagyon sokat foglalkoztam a kognitív meg a lelki higiénémmel, s hogy azokban nagyon előre tartok, eljutottam valahova, és hogy a testi tudatosságomban ezekhez képest le vagyok maradva. Akkor hoztam egy döntést, hogy a következő egy-két évet azzal fogom tölteni, hogy a testtudatosságom utolértje a másik kettőt. Úgyhogy elkezdtem járni táncolni, meg olyan szupervíziós alkalmakat kerestem magamnak, amik a testtudatosság felől közelítenek. Most nagyon érzékelem a különbséget, és élvezem is, hogy máshonnan közelítem meg ugyanazokat az önismereti és szupervíziós kérdéseket. Ebben az időszakban, úgy másfél éve nem voltam komolyabb kurzuson, de őszre beiratkoztam egy PCM-képzésre (Process Communication Model, azaz Folyamatközpontú kommunikációs tréning – B. B.), amivel régóta szemeztem. Azt gondolom, figyelek a saját igényeimre, és hogy mire van szükségem. Szakirodalmat folyamatosan olvasok, állandó része a hétköznapjaimnak. Az önismereti munka során rájöttem – szintén az MCC-nél, de lehet, hogy még a PCC környékén –, hogy volt egy olyan hiedelmem, megélésem, hogy fejlődni azt jelenti: menni. Én egész életemben mentem valahova. Nagyjából a PCC után éreztem életemben először úgy, hogy ott vagyok, ahol szeretnék lenni, a helyemen vagyok és ez így jól van, innen már nem akarnék elmenni – de fejlődni meg szeretnék. Az MCC már nem olyan menős elmozdulás volt, hanem sokkal inkább ennek az új értelmezésnek a része.

 

 

...aki nekiveselkedik az MCC-nek, 
azzal előbb-utóbb minden olyan önismereti
téma szembejön, amit eddig halogatott.
 

– Mi a különbség a PCC és az MCC között számodra?

– Ez abszolút az én privát értékelésem. A mentoráltjaimnak, akik jönnek MCC-re, úgy szoktam elmondani, hogy fejből egy tökéletes, hibátlan PCC-ülést bármikor meg lehet csinálni. Csak fejből egy MCC-ülést nem lehet megcsinálni – vagy nem lesz hiteles, nem lesz kellően transzformatív. Ahhoz, hogy valaki MCC legyen, az kell, hogy nagyon tudjon integrált módon, „fejből, szívből és kézből” egyformán erősen dolgozni. Azt látom, hogy aki nekiveselkedik az MCC-nek, azzal előbb-utóbb minden olyan önismereti téma szembejön, amit eddig halogatott. Emiatt az MCC-re készülés egy jóval hosszabb folyamat.

 

– Amikor te készültél, mi volt számodra a legnehezebb és a legkönnyebb?

– Nekem minden akkreditációs szinten a szerződés jött meg utoljára. S a jelenlét volt a legkönnyebb – az ACC-nél még nem biztos, de a PCC-től már biztosan.

 

– És magán az akkreditációs úton, a PCC-hez, MCC-hez vezető úton emlékszel, hogy mi volt a legzötyögősebb és melyik a legkönnyebb rész?

– Amikor elkezdtem a PCC-re készülni, akkor még 750 óra volt a szükséges óraszám, és a 100 óra ACC után az nagyon távolinak tűnt. Aztán viszonylag hamar eljött. Aztán ugyanez később, amikor megvolt a PCC, legalább egy évig azt gondoltam, hogy én soha nem leszek MCC, merthogy milyen messze van az a 2500 óra. Nagyjából arra emlékszem, hogy az első 1000-ig volt nehéz kivárni, hogy meglegyen, és utána valahogy gyorsan elértem. Persze időben nem, ez csak a saját megélésem. Azt gondolom, a legtürelmetlenebb az MCC felé vezető úton voltam, pont a korábban említett önreflexiós megtorpanások miatt.

 

– Ha már szóba kerültek az ICF coachkompetenciái, te melyiket tartod a legfontosabbnak?

– Egyértelműen a szerződést. Szerződés nélkül semmi nincsen, coaching sincs.

 

– És melyiket a legizgalmasabbnak?

– A tudatosítást. Ebben vannak azok az erőforrások, amelyek lehetővé teszik a transzformációt, hogy valós változás történjen és az tartós legyen. És ide sorolom – igaz, hogy kompetenciaszinten nem tartozik ide, hanem a haladás méréséhez – a tanulás rögzítését is, hogy kimondjuk: mi a felismerés, mi történt ezen az ülésen, mi történt velem, bennem. Az én olvasatomban (meg az ICF-ében is) a coaching egy olyan partneri beszélgetés, ahol van tudatosítás és az ahhoz való felelősség vállalása, vagyis valamiféle akcióba fordítás. Ezeknek mindenképpen meg kell történnie, de vannak ülések, ahol egyik vagy másik kevésbé hangsúlyos. Mondjuk a tudatosítás hangsúlyosabb, de kevés akció történik hozzá, mert csak odáig tudunk eljutni, hogy kimondódik, hogy mit tanult az ügyfél, és ennél még nem tud, vagy nem akar tovább menni.

 

– Az ICF-fel hogyan, mikor találkoztál?

– Az ICF-fel én már alapításkor találkoztam, merthogy Komócsin Laurával (ő volt az ICF első, alapító elnöke), mielőtt coachok lettünk, egy cégnél, az Accenture-nél dolgoztunk – recruiterként én vettem fel, így kerültünk kapcsolatba. Az ICF Magyar Tagozata Egyesületnek tehát alapító tagja is voltam. Magától értetődő volt, hogy leteszem a voksom egy olyan nemzetközi szervezet mellett, ahol ilyen magas, professzionális szinten gondolkodnak a szakmáról.

 

– És később Akkreditációs Igazgatóként működtél.

– Igen, az is magától értetődő volt, hogy egyéni minősítést szerezzek. És mióta meglett az ACC-m, azóta folyamatosan mentorálok. Nem csak az élethosszig tartó tanulás, de a tudásmegosztás is az alapértékrendem része. A Magyarországi Coach-szervezetek Szövetségének létrehozását (MCSZ) is én kezdeményeztem – én ültem le mindenkivel kávézni és arról beszélgetni, hogy oké, hogy kint a piacon riválisai vagyunk egymásnak, de mégiscsak „ugyanazt a szekeret toljuk”, s elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mit tudunk ezért a szakmáért együtt tenni. Aztán ebből nőtte ki magát az MCSZ.

 

– Nagyon sokat adtál az MCSZ-nek, az ICF-nek. Te mit kapsz ettől a szakmai közösségtől?

– A jó érzést, hogy együtt teszünk a szakmáért, azért, hogy a világ jobb legyen, valamint hálás kapcsolódásokat, pl. Csetneki Csabával – nagyon régóta tart és nagyon fontos is számomra. Tehát van egy világjobbító része és egy ilyen önző, egyéni része is – sok szeretetet és hálát kapok cserébe a munkámért.

 

Csetneki Csaba PCC-vel és a másik Elnöki díjazottal, van der Meer Gabriella PCC-vel a díjátadó után 

 

– A 2019-es ICF Coachkonferencián Elnöki díjban részesültél. Ez milyen érzésekkel, gondolatokkal tölt el?

– Nagyon jólesett, ugyanakkor nagyon zavarba is hozott az Elnöki díj. Nem is önmagában a díj maga. Egyrészt Csabával, a díj alapítójával sok-sok éve dolgozunk együtt, aki szóban is rengetegszer elismerte az elnökség tagjainak munkáját. Másrészt természetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyi mindent letettem az elmúlt években az asztalra a szakmai közösségünkért. (Remélem, nem hangzik túl nagyképűen.) Sokkal inkább az a sok szeretet és az ováció, ami a díj átadását övezte. Nem gondoltam, hogy ennyi kolléga tud arról a munkáról, amit sokszor a háttérben végzünk, és hogy ennyien el is ismerik ezt. Ha már rákérdeztél, akkor ezúton is szeretném még egyszer itt is megköszönni a díjat és a kollégák elismerését. Engem ez újabb, a közösségért végzett tettekre inspirál.

 

 

Mindig szoktam mondani a kezdő
coachoknak, akiket mentorálok,
hogy a lehető leghamarabb
kezdjenek el járni valamilyen
szakmai közösségbe.

– Szerinted miért érdemes belépni a coachoknak az ICF-be, ebbe az egyre több főt számláló közösségbe?

– Szerintem a legfontosabb a magas szakmaiság, hogy van egy olyan objektív, nemzetközileg ismert és elismert mérőrendszer, melynek mentén meg tud az ember méredzkedni. Itt különválasztanám a nemzetközi szervezetben (ICF Global) és a hazai tagozatban való tagságot. Az ICF Global-hoz a csomó hozzáférhető tudás miatt éri meg csatlakozni. De nekem sokkal inkább a hazaihoz tartozik, hogy van egy szakmai közösség, ahova tartozol. Programok, amin részt vehetsz, tanulhatsz a kollégáktól, átadhatod a tudásod, ha szeretnéd. Főleg, amikor az ember kezdő, akkor nagyon kevés ilyen lehetőség van. Mindig szoktam mondani a kezdő coachoknak, akiket mentorálok, hogy a lehető leghamarabb kezdjenek el járni valamilyen szakmai közösségbe – a közösséghez tartozni és együtt tanulásokban részt venni –, mert sokkal hamarabb fognak fejlődni, sokkal hamarabb tudnak eljutni egy olyan szintre, ahol a minősítést meg tudják szerezni.

 

– Az elején ez a coach-lét egyik nehézsége, a magányosság?

– Sőt, nem csak az elején! Szerintem ez egy nagyon magányos szakma, és iszonyatosan nagy tudatosság kell abban, hogy ebben megtalálja az ember az egyensúlyt. Viszont a magányosság nagy mozgásteret ad a szabadságra. Az meg nagyon édes! Ezenkívül rengeteg embert, szervezetet lát az ember, a big picture könnyed magadévá tétele is nagy előnye a munkánknak. Egy nagy merítést látsz – sokkal nagyobbat, mint a legtöbb ember. Iparágakban, szervezetekben, kultúrákban, ne adj isten, országokban – én dolgozom nemzetközi projekteken is.

 

– Mi a kedvenc coaching eszközöd?

– Nincsen annál jobb eszköz, mint hogy én magamat viszem nap, mint nap a vásárra, s hogy saját magammal, az intuícióimmal, a megérzéseimmel tudok hozzájárulni.

 

...az egyik jele annak,
hogy az ember közelít a PCC-hez,
az az, hogy kezdi merni elengedni
az eszközöket. 

– És egy ACC-szintű coach mivel tudná magát megtámogatni?

– Én arra biztatnám, hogy a lehető leghamarabb találja meg önmagát meg a saját hangját. Azt látom, hogy az egyik jele annak, hogy az ember közelít a PCC-hez, az az, hogy kezdi merni elengedni az eszközöket. Van egy ilyen autonómia érzés vagy kompetensség érzés. Azt veszed észre, hogy az első olyan ülésre mész, hogy nem akarsz agyonkészülni, hogy jaj, még ilyen eszközt viszek, meg azt kinyomtatom, meg még ezeket a kártyákat… Ez egyfajta érettség jele.

 

– Hogyan látod a coach szakma jövőjét?

– Szeretném hinni, hogy egy igazi, mély, transzformatív coaching ülést egy robot nem tud megcsinálni. Ezt úgy neveztem el, hogy „beyond MCC”. Az igazi MCC ülés olyan, amit – szeretném hinni –, nem tud egy robot megcsinálni, és szükség lesz ránk még sok év múlva is. De abban biztos vagyok, hogy az egyéni jóllétért tevés egyre inkább előtérbe kerül. Ebből a szempontból pedig még nagyon sok potenciál van a mi munkánkban.

 

– És a self-coaching?

– Ha valahogy sikerülne a magyar kultúrában az önismeret fontosságát a mostaninál jobban elterjeszteni, ne adj isten az oktatási rendszerben is, hogy szabad gondolkodni, szabad érezni, szabad kérdezni, akkor abszolút ez a jövő. Én igyekszem ezért tenni, bár nem dolgozom közvetlenül az oktatásban, de a gyerekeimen, a tanáraikon meg a barátaikon keresztül próbálok ezért tenni napi szinten.

 

– A családban alkalmazod a coachingot?

– Szerintem viszonylag jó vagyok határtartásban, erre igyekszem nagyon figyelni. Direkt coaching eszközöket nem szoktam használni, meg nem is coacholom egy közeli hozzátartozómat sem, viszont azt a partneri szemléletet, amivel a hétköznapokban, a munkában működöm, nem tudom és nem is akarom letenni az ajtóban. Vagyis szándékosan nem használom, de szemléletben igyekszem hiteles lenni és példát mutatni a viselkedésemmel.

 

– Mi a küldetésed coachként?

– Egyszerűen szeretném jobbá tenni a világot. Tenni mindennap érte. És ha csak egy ember is egy kicsit jobban érzi magát a bőrében, és ha emiatt a környezetében is lesz olyan ember, aki picit jobban érzi magát, akkor úgy gondolom, hogy jó munkát végeztem.

 

Bodnár Barbara képe
Szerző: Bodnár Barbara
Tanítónő akartam lenni, tréner voltam, de igazán coachként találtam meg önmagam. Life és Business Coachként dolgozom és szeretném, ha a világban minél több ember érezné úgy, hogy a helyén van és tudná, hogy megtalálta a saját útját. Több, mint 5 év multinacionális környezetben eltöltött munkával és ugyanennyi anyaként eltöltött idővel a hátam mögött úgy gondolom, tudok ehhez támogatást adni. Eleanor Roosevelt azt mondta: "A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap ajándék." Ebben hiszek. Ami volt, volt, ami jön, jön. A múltból tanulhatunk, a jövőre felkészülhetünk, de cselekedni, változtatni, valamit elkezdeni, mást meg abbahagyni csak a jelenben tudunk. Én hiszek abban, hogy célok kitűzésével és azok követésével elérjük, amit szeretnénk.