.

Júniusban szerezte meg az MCC minősítését, egyesületünk oszlopos tagja, 2014-től négy éven át vezette az ICF Magyar Tagozatának jószolgálati csapatát, rendszeresen tart szupervíziót tagjainknak – van der Meer Gabriella MCC-vel többek között karrierje kezdetéről, egyesületi munkájáról beszélgetett Bodnár Barbara ACC, és kezdő coachok is olvashatnak néhány tippet karrierjük építéséhez.

– Gratulálok a júniusban megszerzett MCC minősítésedhez! Nagyon nagy dolog! Milyen érzések vannak benned?
– Köszönöm szépen! Örülök, és kicsit meg is vagyok hatódva, nem vettem készpénznek, hogy sikerül, sok munka és tanulás van benne, aminek ezután sem szakad vége. Szerencsémre olyan szakemberekkel, kollégákkal vagyok körülvéve, ahol továbbra is van tere a visszajelzéseknek, az önrefelxiónak és így talán a további fejlődésnek is.

– Kicsit menjünk még vissza az időben! Milyen érzés volt, hogy tavaly májusban, az ICF Coachkonferencián Elnöki díjat vehettél át az ICF Magyar Tagozat elnökétől, Csetneki Csabától?
– Először is meglepő. Emlékszem, ahogy hallgattam, hogy Csaba a díj létrehozásáról mesél, majd valakit elkezd méltatni, igazán szép, elismerő szavakkal, s arra gondoltam, milyen megható ez, és milyen jó lehet annak, akit ezek a szavak illetnek. Aztán kiderült, hogy éppen rólam volt szó! Akkor még jobban meghatódtam… szóhoz sem jutottam, el is érzékenyültem, de legalább Csaba is! Amit az egyesületért, a CSR csapatért, az ügyfelekért tettem, teszek, azért nem vártam, várok viszonzást vagy elismerést, az önkéntesség számomra olyan belső drive, ami nélkül nem lenne teljes az életem. Ezzel együtt jól esett, hogy Csaba újra „kihangosította”, hogy ennek van értéke.

Csaba méltat, Gabi meghatódik

– Ez a díj egy igen hosszú ideje tartó munka elismerése. Elmeséled, hogyan lettél coach?
– Nagyon távol van az origója, s több összetevője van a történetnek. Először is, angolszász kultúrájú volt az a szervezet, ahol legelőször dolgoztam, és bár így nem mondták ki, a vezetőim és a mentoraim jól tapintható coaching szemlélettel gardíroztak engem, támogattak abban, hogy fejlődjek vezetőként. Ezenkívül – ez a második összetevő – olyan családból jövök, ahol a segítő szakma a vérünkben csordogál: anyu védőnő, sőt, vezető védőnő volt –, tehát a vezetői oldal és a segítő szakma is idejekorán bekerült a rendszerbe. Nem tudatosan, de a lenyomatuk mind része volt annak, hogy ebbe az irányba eltolódtam – megspékelve azzal, hogy amikor a gyerekek már nagyobbak voltak (úgy 9-10 évvel ezelőtt), úgy gondoltam, hogy még tanulnék valami újat. Nem tudtam előre, hogy mit kezdek majd a coachinggal, úgy voltam vele, hogy majd meglátom, de ez az irány érdekel, ilyesmit szeretnék tanulni. A tanulással azóta se álltam le, ez az út egyszerűen csak úgy tart valamerre. Úgyhogy így állt össze, hogy aztán végülis az lettem, ami. Illetve még egy harmadik szeletet is hozzárakok a dologhoz – még a coaching tanulmányaim előtti időszakból: amikor Hollandiában egy középiskolában tanítottam (merthogy angoltanár az egyik végzettségem); ott anélkül, hogy erről előzetesen tudtam volna, egy olyan rendszerbe érkeztem meg, ahol a középiskolai tanítás abszolút coaching- és projektszemlélettel működik. Tehát nem a frontális „majd én megmondom, te meg hallgatod” típusú. A saját élményen alapuló tanulás ott nem volt kérdés, s ez nekem nagyon szimpatikus volt. Úgy éreztem, hogy wow, ha ezt így is lehet, akkor ezt így kéne! Ugyanis látszott, hogy ennek a megközelítésnek van értelme, ez megérkeztet valahová embereket és tud motiválólag hatni.

– Tehát egyszer egy coaching szemléletű céges kultúra, aztán egy segítő-vezető anyuka és végül a saját élményű tanulás.
– Pontosan. És tudtam azt, hogy nekem valahogy csoportokkal is jó dolgozni, tehát túl azon, hogy vannak egyéni folyamataim, én imádom a csoportos/team coachingot.

– Ezt honnan tudtad? Érdekelne, hogy hogyan derül ki egy egyéni ügyfelekkel dolgozó coach számára, hogy van csoportos coachingban is létjogosultsága.
– Valahogy a tanításból bukott ki, hogy nagyon szeretek csoporttal lenni. Mindig páratlan élmény az az energia és az a sok erőforrás, amit a csoport tud hozni a nagy egész számára. Régen is nagyon szerettem csoportban, osztályokban lenni, és jó pár évig csináltam is, még azután is, hogy hazajöttem. Az más kérdés, hogy – főleg a holland minta után – a magyar iskolarendszerhez sem módszertanban, sem érzületileg nem nagyon tudtam csatlakozni, így aztán ott is hagytam. Ezzel együtt az élmény addigra már megvolt.

Gabi workshopot tart a 2019-es ICF Coachkonferencián

– Az MCC minősítés megszerzéséhez a papírforma szerint kellett még tanulnod?
– Nem, az óraszámom már sokszorosan megvan, viszont az én tanulásom nem csak intézményesített keretek között zajlik, hanem…

– …mindenkitől lehet tanulni?
– Mindenkitől. Ez alatt értsd azt, hogy workshopok, szupervízió, terápia – amik a saját egyéni útjaim; plusz az elvégzett munka és az arra való reflektálás önmagamban, az is tanulás. Mindig találok valamit, amivel még lehet foglalkozni. A minősítés egy állomás egy úton, de nem a végállomás. Aztán körbe lehet nézni, hogy merre érdemes továbbindulni, mi az, ami még fejleszthető meg fejlesztendő – és az azért úgy jellemzően akad.

– Neked hogy alakult ez az út, mi volt a különbség az egyes minősítések elérése között?
– Először is megjelent a fejemben, hogy jó lenne elmozdulni az egyéni minősítés irányába. Számomra ez egy megmérettetés, hogy nézzük meg, képes vagyok-e erre. Az egyéni minősítésnek vannak elég jól meghatározott ismérvei. Ha ezt, meg ezt, meg ezt teljesíted, akkor megütöd az ACC-szintet. És aztán mentem tovább, telt az idő, gyűlt az óraszám, és valahogy újra előjött ez az érzés, hogy mérettessük meg már megint, hogy most hol tartok ezen az úton. Az ACC és a PCC közötti különbség nekem legmarkánsabban ott jelentkezett, hogy ACC-szinten komfortosan voltam azzal, hogy egy ügyet coacholok, hogy van egy téma, amiben jó lenne, ha az ügyfél valahogy dűlőre jutna. PCC felé haladva egyre inkább tágult ez a tér arra, hogy a témán túl magát az ügyfelet coacholjam – már nem a valamit, hanem a valakit! – és ez egy sokkal szélesebb spektrum és sokszor sokkal mélyebbre hatoló közös munka. És ha ezt továbbviszem MCC-re, akkor az meg egész más. Eleve az MCC-nek nincsenek meg azok a jól ismert markerei, amik ACC és PCC szinten vannak, úgyhogy itt aztán jól el lehet veszni a sűrűjében. Én most ebben vagyok, a sűrűjében. Ahol mindent meg tudok kérdőjelezni, azt is, amit eddig nem, pedig mindig voltak kérdőjelek. Úgyhogy ezt most nagyon izgalmas.

– Te is jársz mentorhoz, szupervizorhoz, coach-hoz, pszichológushoz, hogy csökkenjenek a fejlesztendőid?
– Több helyre is, ezt nagyon fontosnak tartom. Szerintem coachnak, trénernek lenni nagyon magányos tevékenység. És feltétlenül jó, hogyha van önreflexiónk, de időnként hasznos, ha ennek más a vonalvezetője és máshonnan is kapsz kérdéseket, visszajelzéseket, nem csak magadtól magadnak.

– Annak idején tehát te is egy képzéssel indultál.
– Igen. Nagyon meghatározó volt számomra a CoachAkadémia nappali képzése és a Legacynál a Team Coach/facilitátor képzés – illetve még egy NLP-képzés, amely nem is volt olyan régen. Azt hiszem, hogy ez a három mérföldköve van annak, hogy én hogyan vagyok összerakva vagy milyen az az irány, amit követek és szeretek.

– És ha valaki ott tart, hogy éppen elvégezte az első 1-2 coachképzését, még ACC-je sincsen, mit tanácsolnál neki, ha ő ezt az minősítési utat fontosnak tartja? Elkezdett kicsit coacholni, de még azt se tudja, hogy egész pontosan hogyan. Mit tanuljon, hogy szerezzen ügyfelet, mi lenne a tanácsod?
– Szoktak ilyenekkel fordulni hozzám, én ilyenkor általában kérdéssel szoktam válaszolni. Magammal is fontos volt tisztázni. Mi célból akarok egyéni minősítést? Ha ez már nagyon tiszta, akkor ahhoz a célhoz milyen út vihet el engem? Ha nagyon egzakt tanácsot, hát egy dolgot biztos, hogy mondanék – bár nem szeretek tanácsot adni: keresse meg azokat a felületeket, ahol tud reflektálni a saját coach működésére. Mentoring, szupervízió stb. Mert szép dolog az önreflexió, de jó az, hogy ha máshonnan is meg van támogatva. Kicsit fájdalmas ugyan időnként, de ez ennek velejárója. Túl azon, hogy x mentoring óra kötelező, az nem elegendő. Aki komolyan veszi, ennél azért több órát szán rá. Az ügyfélszerzés sajátos dolog, mindenki másképp csinálja. Biztos, hogy a kapcsolati háló sokat jelent, ahogy a jelenlét is: szakmai programokon, szakmai szervezetekben stb.

– Ha már az ügyfeleknél tartunk, van olyan, amit minden ügyféltől megkérdezel? Egy coachingülés nyilván nem sematizálható, de van valami hasonlóság a beszélgetésekben?
– Abban ahogy szerződünk, biztos, hogy van egy csomó ugyanolyan kérdés. Amikor felelősségeket tisztázunk, valamit célt igyekszünk kijelölni, stb. – ez biztos, hogy egy ideig tipizálható. Ami nem azt jelenti, hogy minden kérdés ugyanabban a formában hangzik el, de annak a felderítése, hogy nekünk mi dolgunk van egymással, meg hova akarunk eljutni, azért jellegében hasonlít egy-egy folyamat elején. Enélkül ugyanis nem nagyon van hová elindulni. Csak a káosz van.

– Jól hallom, hogy – ha már így beleugrottunk a kompetenciákba – hogy a szerződéskötés kiemelkedő fontosságú számodra?
– A legfontosabb. Háromszor aláhúzva, boldolva, vastagon.

2018 Indulhat a Civil Rapid Randi!

– Rikító rózsaszín filccel kiemelve, értem! Mondd csak, szereted is, vagy csak szükséges rossz?
– Imádom! Szerintem rendkívül izgalmas dolog, hogy mire szerződünk. Jön az ügyfél, és fogalma nincs, hogy mire jön. Hallott valamit a coachingról meg rólam is. Ehhez képest aztán hall megint valamit. Az nagyon izgalmas, hogyan lesz ez majd egy működtethető dolog kettőnk között. Ebben nincs két egyforma!

– Ha a szerződéskötés a legfontosabb kompetencia, akkor van olyan is, ami a kedvenced?
– Ezen még nem gondolkodtam. A kedvenc? Szerintem nekem lehet, hogy a direkt kommunikáció a kedvencem. Ennek a gyökerei is régre nyúlnak vissza, csak akkor még nem tudtam így verbalizálni. A holland kultúrában a direkt kommunikáció egy zsigerileg létező valami. Az a fajta egyenesség, ahogy ők közlekednek egymás között – és ezt nem coachingban értem, hanem általában – az szerintem a mi kultúránkból nézve néha furcsa és zavaró lehet. Nekem meg olyan érzés volt, hogy végre itthon vagyok!

– Kész felüdülés lehetett!
– Abszolút! Kész felüdülés volt, hogy ha A-t mondok, akkor az A. Nem az van, hogy ha A-t mond, akkor biztos B-t gondol, vagy bármi hasonló. Persze ez nem a direkt kommunikáció maga, hanem most arról beszélünk, hogy az egyenes, tiszta kommunikáció hogy tudhat kinézni, s ez nekem nagyon szimpatikus volt. Aztán amikor elkezdtem coachingot tanulni és jöttek az ICF-kompetenciák, akkor a direkt kommunikációban valahol erre leltem rá újra. ICF-kompetenciák szintjén azért ennek több rétege van, meg korlátai, illetve bizonyos ismérvei, amik mentén gyakoroljuk, ezzel együtt nekem ez egy nagyon kedves dolog. Lehet, hogy azért, mert nehezen tudok virágnyelven beszélni, habár nem is szándékozok.

– Ha kell, akkor biztosan tudsz diplomatikus lenni.
– Szerintem ezzel együtt is ér diplomatikusnak lenni, csak ennek az egyensúlyát jó megtalálni. Ha ezt coachingba átviszem, akkor inkább azt mondom, hogy egy jó, megtartó helyzet kell ott, hogy legyen és ezzel együtt – nem ennek ellenére! – tudni illik úgy direktnek lenni, ahogy erről a kompetencia szól. Na, ennek egy állandó izgalma van.

– Akkor lehet, hogy a direkt kommunikációnak köszönhetően is vagy otthon a coachingban.
– Biztos, hogy van köze hozzá, hogy ettől nagyon önazonosnak érzem. Persze az ügyfeleket is meg kellene kérdezni, hogy ők így gondolják-e.

– S egyébként lenne olyan ügyfél, akivel nem dolgoznál?
– Biztosan. Ezt szoktuk is elemezni képzéseken, hogy gondolkodunk-e arról, és van-e bennünk tudatosság, hogy nekünk is ér nemet mondani, és akkor azt tesszük vagy nem tesszük. Ha tesszük, akkor miért, tudunk-e annyit magunkról meg a saját működésünkről, hogy nekünk mi az, ami nem fér bele. Nem mondom, hogy sok ilyesmi van. Azért tudok mondani egy példát. Egyszer hívtak egy szervezetbe egy felsővezetőhöz, aki kifejezetten a poolból a személyemhez ragaszkodott. Kérdeztem, hogy miért, mondta, hogy azért, mert vezetői múltam van. Na, itt már villogott nálam valami, ezzel együtt mentünk tovább. Beszélgettünk, sok-sok kérdés, zseblámpával tényleg minden sarokba bevilágítottunk és mindig az derült ki, hogy ő tökéletes. A második ülésen került napfényre, hogy ő tulajdonképpen csak azért akar coachot, mert most már mindenkinek van, ez mostanában divatos. Nekem ebből nem jött át az a nyitottság, ami szükséges lenne, vagy hogy bármilyen önreflexióra hajlandó lenne, úgyhogy ez az együttműködés nekem így nem volt rendben, nem vállaltam.

– Mit gondolsz a coach és az ügyfél közti kémiáról, az mennyi idő alatt jön össze, csitt-csatt, vagy alakul?
– Szerintem a kémia az csitt-csatt, a bizalom meg alakul. Én tudok abban hinni, hogy a kémia az vagy van, vagy nincs, az nem egy erőszakolható valami, a bizalomnak a megteremtése pedig egy közös munka – első körben nagyobb felelősséggel a coachnál. És a kémia szerintem fontosabb, hogy az ügyfélben legyen meg. Én elég sok mindenhez tudok csatlakozni, ám, ha az ügyfél részéről nincs meg a kémia, akkor én aztán ott mutogathatom magam, hogy hű de szép, meg okos vagyok, meg még nagyon profi is, pont irreleváns.

– Hogy hangzik a te coach küldetésed? Mi a célod ebben a szakmában?
– Annyi célom van, hogy aki hozzám fordul, az kapja meg a támogatást, amire vágyik. Ha nem tudja, hogy mire vágyik, akkor pedig tudjuk együtt kisakkozni, hogy mi az, amire vágyik, és azt teljesítsük is együtt.

– Milyen szép! Benne van a vágy és a támogatás is. S ha már támogatásról beszélünk, hogy látod, mi, coachok milyen támogatást kapunk az ICF-től globálisan és a magyar tagozattól mint szakmai közösségtől?
– Szerintem, aki akar, az nagyon sokat. Ha megnézem, hogy – sok évre visszamenőleg összehasonlítva – amikor én indultam a pályán, akkor mennyi lehetőségünk volt, hogyan tudtunk továbbképződni, meg ránézni magunkra intézményesített formában, nagyon szegényes volt a felhozatal. De életszerű volt, mert akkor indult el ugye a szakma nagyobb volumenben. Ha eszembe jut, hogy az előadásoktól kezdve a workshopokon keresztül a konferenciákig milyen repertoárból lehet választani, akkor azt gondolom, hogy itt a kánaán. Én személy szerint az ICF-hez kapcsolódom, és ha több időm meg kapacitásom lenne, elmennék máshova is. Nem tartom kizártnak, hogy csak ide érdemes vagy jó, de valahogy ide csatornázódtam be, itt komfortosan vagyok, tudok olyan helyzeteket meg tanulási utakat találni magamnak, ami nekem tetszik. A tanulás és a kapcsolódás számomra két fontos pillére annak, hogy egy ilyen magányos szakmában hogyan, s miért fontos egy szakmai közösség részének lenni.

– Te hogy látod ezt, az egyesületben minden szintű coachnak – kezdőnek, gyakorlottabbnak és nagyon tapasztaltnak is – vannak lehetőségek?
– Kezdőnek mindenképpen. És szerintem gyakorlott coachként is lehet ugyanazoknak a kérdéseknek a mentén továbbgondolni bármit, csak talán ugyanarra a kérdésre valahol máshol, máshogy keressük a válaszokat. Azért nekem már van egy-kétezer óra a tarsolyomban, ezzel együtt még nem szűntem meg járni az ilyen-olyan workshopokra, előadásokra és mindig tudok úgy ott lenni, hogy valamit tanulok, valamit viszek haza.

– Te hogyan csatlakoztál az ICF-hez?
– Nos, azt tudtam, hogy jó valami szakmai társulásnak részévé válni és a CoachAkadémián sok inputot kaptam, az oktatók segítettek tájékozódni. Először mint jószolgálati résztvevő, coach működtem közre a munkában; utána csapattagként bekerültem a CSR-csapatba, tolni a szekerét, hogy legyen évente valami jó kis megmozdulás. Akkor kezdtünk el a civilekkel foglalkozni, a Malév utáni évben. A következő évben átvettem a stafétabotot a CSR csapat vezetését illetően, s itt már benne voltam a sűrűjében – 4 évig vittem a csapatot. Most se hagytam abba, de most már inkább háttérjátékosként, mentoringgal, mentoringcsoporttal támogatom.

– Milyen élmény volt a CSR-csapat vezetése?
– Imádtam! Most már van tradíciója, de akkoriban ez nagyon újszerű megmozdulás volt, hogy civileket támogattunk pro bono folyamatokkal. És nem keveset, évi 30-40 civil szervezetet. Persze mi, coachok nagyon lelkes társaság voltunk, és aztán ahogyan a civilek is rácsatlakoztak, az nagyon felemelő volt. Teljesen más, mint a businessben, ahol szerencsére szintén sokan lelkesek és motiváltak. Itt viszont megdőlt az, hogy aminek nincs ára, annak értéke sincs, és ezt öröm volt látni! Ha azt nézzük, hogy sokadik éve megy a civil program és még mindig van benne szufla, akkor azt gondolom, hogy ez magáért beszél. És azért értékében sokmilliós támogatást tettünk a civil szférába. Nagy élmény volt ezt az összefogást, lelkesedést testközelből megtapasztalni.

A CSR-csapattal 2016-ban

– S mit szeretsz legjobban a coach hivatásban?
– Azt, amikor azt látom, hogy valami történik, valaki egy elakadásból ki tud mozdulni, vagy valamilyen dilemmájában dűlőre tud jutni. Ez egy közös munka. Ha most összehasonlítjuk azzal, hogy frontálisan állni egy csoport előtt és osztani az észt, nekem az unalmas. Nem azért, mert nem tudnék sokáig beszélni valamiről, hanem mert számomra ott teremtődik meg az élmény, hogy mi valamit közösen alkotunk abban a térben, amit ott megkreálunk, valamit, amitől neki egy fokkal majd valahogy jobb lesz. Ez nagyon szerethető élmény.

– A coach szakma jövőjéről mersz beszélni Nostradamusként?
– Hát merni bármit merek, a tudásom viszont biztosan kevés ahhoz, hogy nyilatkozzak a coach szakma jövőjéről. Azt látom, hogy volumenében egyre több coach képződik, viszont azt is látom, hogy a piac felvevő képessége is nő. Egyre többen ismerik föl, hogy a coaching hogyan, mire tud hasznos lenni. Kilenc évvel ezelőtt, ha valahova bementem, akkor el kellett magyaráznom, hogy mi az, hogy coaching. Most úgy hívnak, hogy erre van szükség, gyere! Tehát nem csak a coachok száma nő, hanem szerencsére a kereslet is. Azt nem tudom, hogy a kereslet-kínálat mennyire van egyensúlyban a statisztikákat tekintve, de tudok optimista lenni! S abban is, hogy aki keresi a jól képzett, professzionálisan dolgozó coachok támogatását, az megtalálja.

Az interjút Bodnár Barabara ACC készítette